Róma évszázadok történeteit őrző macskaköveit a talpam alatt érezni olyan, mintha a múlt és a jelen egy pillanatra összeérne. Ezek a kövek mesélnek, a Tiberis áramlása suttog, és minden lépés ígérete egy belső utazásnak. Nem célért, nem eredményért, nem dicsőségért vágytam erre a maratoni teljesítményre – hanem azért, hogy a test és a lélek végre összeérjen és kimondja mindazt, amit nem lehet szavakba önteni.

A hely szelleme, a „genius loci” 17 éves koromban érintett meg először az Örök Városban, meggyújtotta a tüzet, ami vezetett évtizedeken át, de mindig csak a következő lépés irányát világította meg a lábam előtt. És ezen hosszú évek halk történetei, a kimondatlan szavak, sőt az előttem élő generációk csendje mind ott futottak velem. Mikor a célban honfitársaimmal találkoztam, csodálkozva kérdezték, hogy egyedül indultam erre a nagy útra? Én gondolkodás nélkül válaszoltam: dehogy, itt futott velem 42 kilométeren át minden ősöm, szeretteim és életem minden szereplője. Minden kilométer párbeszéd volt, minden lélegzetvétel egy rituálé része.

A futás, mint transzgenerációs párbeszéd

Mert a hosszútávfutás számomra nem pusztán fizikai teljesítmény. Egy hatalmas örökség része, amely generációkon át kísérte a családunkban a lépteket: kitartás, csendes mozgás, a fájdalom tűrése, a túlélés bölcsessége. Futásom közben láthatatlan párbeszéd zajlott: mindaz, amit őseim nem mondhattak ki, a testem által nyert hangot a felkészülésem verejtékes óráiban és a maratoni táv minden kilométerén.

A múlt ott volt velem a maratonon minden mozdulatban, a kimondatlan szavak, a csendes erő, a generációk halk történetei mind velem futottak. Minden lépés ennek az ajándékát hordozta, a múlt elengedése és a jövő hívása egyszerre történt, minden mozdulatban megnyílt a tér a gyógyulásra és az átalakulásra.

A test szava és a jelenlét

A Róma Maraton minden pillanata a múlt, a jelen és a jövő találkozása volt. Mozgásban lenni, létezni, engedni, hogy a múlt múljon, a jövő hívjon – ez a maratoni futásom igazi ajándéka.

A célba érkezésem nemcsak egy kiváló szakember által vezetett, hosszú, szisztematikus felkészülés méltó megkoronázása, hanem belső megérkezés is: a saját gyökereimhez, az ősök csendjéhez, a transzgenerációs örökséghez, amelyet immár a saját ritmusomban viszek tovább. A női testbe transzformált apai erő már nem hajszol, hanem vezet, szabadon áramlik bennem. A múlt terheit nem kell tovább cipelnem, könnyű vagyok, a futásom rituálé, mozgó meditáció, nyitott, befogadó, biztonságos. Ebben a lágy jelenlétben találkozik a szabadság, a stabilitás és a belső nyugalom, minden lépésben ott lüktet a ritmus, amely egyszerre ad teret a múltnak és hív a jövőbe.

Hála az út minden szereplőjének

Hálával telt minden lépés, minden pillanat a 42 kilométeren. Ott futott velem mindenki, aki ennek az útnak bármilyen formában akár csak egy kis részletig is a részese volt és akár tudtán kívül tanítómmá vált. A Róma Maratonnal egy ciklus lezárult, és egy új kapu nyílt: a futásom immár nem a múlt terheinek hordozása, hanem a jelen és a jövő tudatos teremtésének eszköze. Minden mozdulat, minden lélegzetvétel azóta ünnep a jelenben, egy hálaadó gesztus a múlt felé, és egy ígéret a jövőmnek, egy új élet és lélek születésének.

Megérkeztem: nemcsak haza, önmagamba is

A Róma Maraton nem egy verseny volt. Nem egy teljesítmény. A Róma Maraton számomra a létezés ünneplését és örömét jelentette. Ennek szólt és szól minden célvonal-cigánykerék… És a célvonal után egy új kapu nyílt: tiszta, szabad, nyitott tér, ahol minden lépés a jelenről szól, minden lélegzet a múltat és a jövőt öleli, és ahol végre megérkezem önmagamhoz. Itt már minden mozdulat a jelen pillanat ünnepe, a múlt tisztelete és a jövő ígérete.

Hálás köszönet, amiért hittetek és hisztek bennem:

Szombathelyi Mihályné

Szombathelyi Mihály

Botházy Kata

Botházy István Tibor

Botházy Benedek

Szilágyi Péter

drága barátaim, edzettjeim, szurkolóim