Hová futsz? Hangzik a kérdés rendszeresen és engem is foglalkoztat azóta, mióta ráléptem erre az útra és a hosszútávfutás az életem szerves részévé és mozgatórugójává vált. Mi az az indítógomb, ami a sejtjeim mélyéről utasít, hogy menni kell és ha már megyek, menni még tovább. Mert nem kielégítő válasz a hivatásom, a puszta fizikai teljesítmény, a testi-lelki egészség, vagy a határok feszegetése és a divatos „kilépni a komfortzónából” gondolat.

Figyeltem a futásaimat hosszú ideje, ki az, aki fut bennem, miért és hová vezet? Számtalanszor vitt a lábam a felmenőim sírjához futásaim alatt, olykor egy gyertyát is meggyújtottam, vagy virágot vittem magammal. A családi találkozóinkon rendszeres téma a futás évek óta, hisz apai ágon a rokonaim közül többen is hosszútávfutók, tájfutók. S valahogy ezek a beszélgetések és a totális egység, amit ebben a témában megéltünk a futó családtagjaimmal, engedte, hogy megszülessen végre a válasz bennem a kérdésre.

„Látlak benneteket, köszönöm, hogy elhoztatok idáig”

A futás, amely apai ágon érkezett el hozzám, nem pusztán sport vagy fizikai aktivitás, hanem a családunkban egy transzgenerációs túlélési stratégia tükre, mely egy láthatatlan szállal összeköt az őseimmel. Észrevétlenül örökítődött át generációkon keresztül: kitartás, csendes mozgás, a testi nehézségek elviselése közepette. Minden egyes lépésben ott rejtőzik az a múlt, amely nem tudott kimondatni, amely csak mozgásban élt, és amelynek nyomai a testemben továbbra is jelen vannak. A hosszútávfutás egy láthatatlan párbeszéd az ősökkel, egy lehetőség arra, hogy a testem és a lelkem is beszélhessen és mindaz, amit atyai őseim nem mondhattak ki, ezáltal kifejezésre jussanak.

Az apai vonalam tagjai az erőt gyakran a teljesítmény, a kitartás és a fájdalomtűrés nyelvén fejezték ki, és sokszor az volt a tapasztalat, hogy a megállás, a pihenés, az elfogadás nem engedélyezett, mert túl kell élni. Az agronómusként dolgozó apai nagyapám TSZ-ről TSZ-re költözött a családdal, ahová épp kiközvetítették és ahová a rendszer engedte, hogy munkát vállaljon. A dédapám megjárta a frontot, a dédanyám a második világháború végén a pusztaszeri tanya mentén állomásozó német katonáknak, akik alig voltak 16 évesek, melegített vizet fürdéshez, mert azok nem bántották, „az oroszokkal volt a baj”. Dédapám testvére 3 év hadifogságból tért haza decemberben. Felesége, Matild mindig mondogatta: „meglátjátok, Fercsi hazajön karácsonyra”. És Feri bácsi megjött, megállt a hídon és annyit kérdezett, – mert épp disznóvágás volt otthon -, hogy „Matild, kész van-e a hagymás vér?” De a finom itthoni ételből nem tudott enni, hisz hosszú évekig csalán volt az egyetlen tápláléka, a szervezete mindentől elszokott, ami normális.

A háború, a menekülés, a földvesztés, az egzisztenciális bizonytalanság és az a mindennapos tapasztalat hogy az érzelmek és a félelmek nem kimondhatók, hiszen erősnek kell maradni és mutatkozni, egy komplex túlélési stratégiát eredményezett. Ősi adaptáció ez és üzenet, amit ők és ki tudja még hány generációra visszamenőleg a felmenőim hordoztak: elindulni, amikor nem lehet maradni, kitartani akkor is, amikor nincs azonnali jutalom, csendben vinni a terhet, nem panaszkodva, menni tovább akkor is, ha fáj.

„Ami az enyém, azt szeretettel viszem, ami nem az enyém, azt visszaadom.”

Ma már tudományos tény, hogy a stressztűrés, az energia-gazdálkodás, a fájdalomhoz való viszony, nemcsak tanult, hanem öröklötten hangolt is lehet. Apai ágon gyakran a „csinálni kell, nem beszélni róla”, „bírd ki, majd elmúlik”, „menj tovább” parancsként öröklődik a sejtjeinkben. Az atyai őseim hatalmas öröksége és értem is hozott áldozata, hogy hozzám ilyen módon elérkezett az élet és az idegrendszerem ismeri a hosszú távot, tűri, sőt otthonosnak éli meg a monotonitást és a stresszt. Nem pánikol, ha nem jön gyors visszajelzés, kitart a végsőkig.

Szimbolikus szinten ugyanez a folyamat egy ősi archetípusban nyilvánul meg, hisz minden mítoszban a futó, mint „hírvivő” jelenik meg, aki a határok közt közlekedik, föld és ég között közvetít. Közvetít, visz valamit tovább, amit nem lehetett kimondani generációkon át. Én futom ki, amit az őseim nem mondhattak ki, az én testem fejezi be a mondatot, ami egykor félbeszakadt, de nem azért, hogy elmeneküljek, hanem hogy hazavigyem a történetet oda, ahonnan érkezett hozzám. Mindez megmagyarázza, hogy futótársaim és jómagam is spirituálisan nyitottak, mélyen reflektívek és a magányban is otthonosak vagyunk.

Mindez a felismerés segít, hogy a transzgenerációs utak közül ne az ismétlést („rohanok tovább”), hanem az átalakítást („viszem, de másképp”) válasszam. Futásom így végre nem sorsismétlés, hanem gyógyítás, azáltal, hogy tudatosítom, szentséggé emelem, értelmet adok neki.

„Ez most már az én testem, az én sorsom, az én tempóm”

A családi beszélgetések ráébresztettek a futásunk transzgenerációs örökség voltára és így vált a futásom rituálévá, amelyben őseim előtt tisztelegve, nekik hálát adva, de már nem helyettük, hanem önmagamért futok. Őseim szüntelenül mentek, dolgoztak, tűrtek, bírtak, túléltek, de nem érkeztek meg soha. Kell valaki, aki végre végigmegy és megérkezik és lezárja ezt a túlélői szerződést. Ebben a láncban lehetek én az a láncszem, aki nem menekül, nem bizonyít, hanem jelen marad mozgás közben és ezzel megtöri a családi mintát. Az apai vonalon az erő lineáris, teljesítményalapú, fájdalomtűrő és elválaszt az érzelmeinktől. A női test viszont ciklikus, érzékeny, befogadó, kapcsolatban lévő. A futásom többé nem férfias futás női testben.
Hanem az apai erő újraformálva és ez az erő biztonságban van bennem.

Idegrendszer szintű átírás zajlik, ha kell, megállok futás közben és tudatosítom, „létezem akkor is, ha nem megyek tovább”, „nem csak akkor vagyok elég, ha csinálok valamit”. S csökken a teljesítménykényszer, a bűntudat pihenéskor. Már nem kell bizonyítanom semmit, nyílni kezd bennem a tágasság és a jelenlét. A futásom már nem arról szól, hogy valaki másnak bizonyítsak, vagy a múlt terheit cipeljem, a mozgásom önmagában válik értékké. Megjelenik a könnyedebb lépés, a nyugodtabb légzés, a test csendesebb, de mélyebb a ritmusa; a futás immár nem csupán fizikai, hanem spirituális folyamat, egyfajta mozgó meditáció, amely összekapcsol a múlttal, és mégis teljesen az enyém.

„Megérkeztem, nemcsak haza, önmagamba is”

Az apai erő újraformálása a női testben különös és finom folyamat. Az erő nem „férfiasan” kerül át, hanem átalakul; nem erőltetem, hanem átengedem. Ez az erő biztonságban van bennem, és már nem hajt, hanem vezet, a test és a lélek szövetségében. A futás közben érzett ritmus, a testem élő jelenléte, a légzés mélysége mind ennek a belső átalakulásnak a jelei, és mindez hiszem, hogy transzgenerációs gyógyulásként működik visszafelé is.

Ha már nem kell bizonyítanom egy láthatatlan tanúnak, egy apának, egy ős-hangnak, egy belső mércének, akkor lassan elcsendesedik a bizonyítás mögötti alak. Megjelenik bennem a jelenlévő futó, aki nem fut „valakiért” vagy „valamiért”, hanem azért, mert jó a mozgásban lenni, mert a lépés és a légzés együtt áramlanak a testtel. Ez stabilitást, nyugodtságot és belső szuverenitást ad, és azt a tapasztalatot, hogy nincs kényszer a bizonyításra, ez pedig felszabadítja a belső erőt. A futásom már nem a múlt terheinek hordozása, hanem a jelenlét megtapasztalása és az erő tudatos befogadása. Ez egy ősbiztos női minőség.

A maratonfutásaim, mint beavatás szimbóluma is ekképp nyer értelmet: nem csupán a cél a fontos, hanem maga az út, a határ, az átlépés. Lezárja a túlélői mintákat, és megnyitja az új identitást. A célba érkezés nem pusztán fizikai kimerültséget hoz, hanem egy belső elcsendesedést, amikor a test és a lélek egyszerre mondja: „Itt vagyok, jelen vagyok, választhatok.” Ezen a ponton megérkezem és velem együtt minden ősöm. Már nem futok a múltamért vagy másokért, hanem önmagam teljességéért, és ez a megérkezés gyógyító és felszabadító.

A futás, amit apai vonalon örököltem, most már az enyém. Ez a választás, a jelenlét és a belső erő megtapasztalása. Nem kell bizonyítanom, nem kell hajtanom; csak futok, és közben hazaviszem az örökséget új formában, ötvözve a múltat és a jelen spirituális megtapasztalását. Legközelebb március 22-én, az Örök Városban.