Két dolog van, amin az embernek nem érdemes mérgelődnie. Az egyik, amin tud változtatni, a másik, amin nem… Üzeni majd 2500 év távlatából nekünk az ókori filozófus, Platón. S noha első olvasatra csupán egy szójátéknak tűnik, amit ez a két mondat rejt, és legyintünk is rá, „könnyű ezt mondani…”, úgy hiszem, minden szavának súlya van és érdemes a mélyére ásni a bölcs üzenetének.

Előbbre visz-e az aggodalmaskodás?

Merthogy annyi minden és annyi mindenki miatt aggódunk. Jelen világhelyzetben – úgy vélem – joggal és mondhatni ez a normális reakció a körülöttünk és/vagy bennünk gyűrűző káosz örvénylésére. Már ha a normalitás mint fogalom egyáltalán nem vesztette el mára a létjogosultságát a viszonylagosság tengerében. Félünk és féltünk, szenvedünk a külső körülményeinktől, utáljuk a belső korlátainkat és azt, amink van. Vagy azt, amink nincs és emiatt kevesebbnek érezzük magunkat másoknál. És nekiesünk ezeknek a területeknek haragból, indulatból, megpróbáljuk megváltoztatni őket.

Miket? Kiket? Ha még az önismereti utunk elején járunk, akkor azokat az embereket, akiket okolunk a rosszul létünkért… Ha már megtapasztaltuk és megtanultuk, hogy ez nem egy járható út és teljességgel lehetetlen vállalkozás, akkor próbálkozunk a következő területtel: nekilódulunk a körülményeink megváltoztatásának, kapcsolatok felszámolásának, munkahely- és otthonváltoztatásnak. S az eredmény: még mindig semmi nem változott valójában, ugyanaz az üresség, hiány, szenvedés tátong a szívben.

Már tudjuk, magunkon kell kezdeni. De hogyan?

Hát hosszú úton ugyan, de eljutunk addig a felismerésig, hogy ha valódi változást szeretnénk, bizony magunkon kell kezdenünk. Hisz tényleg minden bölcs javaslat, modern coaching módszer és életmód-tanácsadás erre ösztönöz, biztatva, hogy „lépjünk ki a komfortzónánkból”, „minden lehetséges, csak akarni kell”… És nekiesünk önmagunknak is… erőszakkal, kíméletlenül. A testünknek, ami nem elég szép, erős, egészséges. A lelkünknek, ami nem eléggé ellenálló és nincs több tartaléka vagy megküzdési stratégiája. A szellemünknek, ami nem képes vezényszóra megállítani a gondolatait és kikapcsolni éjszaka sem, pedig már megtanultunk relaxálni és meditálni is. Ideig-óráig működik az önmagunkon való erőszaktevés, néha fel is csillan az eredmény fénye, de hosszú távon elapad a motiváció és nem történik meg az áhított, maradandó változás.

Mert minden, amit erővel és erőltetéssel végzünk, önmaga akadályává válik, feszültséget és merevséget eredményez.

Személyi edzőként egyszerű, a sport területéről hozott példával könnyen tudom szemléltetni ezt a jelenséget. Állásban tedd fel az egyik lábadat nyújtva egy székre és hajolj rá egyenes háttal! Klasszikus módon így nyújtjuk a combhajlító izmot (a combod hátulsó részét), amiben – ha elvégezted, amit kértem – most feszülést érzel. Ha erőszakkal rángatni kezded a lábad, vagy erősen húzod magad a combod felé, nem érsz el eredményt, sőt, még sérülést is szenvedhetsz. Ha erővel kényszeríted a tested, akkor azon a területen, ahol ezt tapasztalja, ellen fog állni és védelemből megfeszül. Tehát épp az ellenkezőjét éred el annak, ami valójában a célod. Ha azonban megfigyeled és felméred az ízületi mozgékonyságod és izompólyád rugalmasságának határát, elfogadod azt és azon a ponton megállsz és vársz, akkor az izmaid maguktól engedni fognak és lassan eléred a kívánt változást.

Minden változás kulcsa az elfogadás.

Furcsa analógia, de hiszem, hogy ez a kulcsa az életben minden változásnak: ELFOGADNI. Elfogadni önmagam korlátait, az életem körülményeit, a jelen kínálta lehetőségeket és nehézségeket. S ha ez már megy, akkor elfogadni és tiszteletben tartani ugyanezeket a másik emberben és a másik ember életében. Ha eddig eljutunk, akkor magától tárul fel minden területen a változás útja. Sőt ha jobban figyelsz, észre veszed, hogy ez maga a változás. S megmarad csupán két dolog, amin nem érdemes mérgelődni. Köszönjük, Platón!

Szeretettel, Nóri