Egy öreg zarándok ballagott a Himalája hegyei közt, amikor csikorgató hidegben elkezdett esni az eső. Egy fogadós megszólította: – Apókám, hogy fog maga ebben az időben célhoz érni? Az öreg vidáman válaszolt: – A szívem már ott van, ezért a testem többi részének könnyű követnie. (Anthony de Mello, Abszurd egypercesek)

Az indiai születésű jezsuita szerzetes, pszichoterapeuta, de Mello komoly és frappáns leírását adja az emberi motivációnak ezzel a rövid, szívünk mélyéig hatoló kis történettel. Mindannyian éreztük már, amit az egypercesben szereplő öreg zarándok megfogalmaz: az ami hív maga felé, ami minden egyes nap erőt ad a folytatáshoz, még akkor is, ha küzdelmes és kiszámíthatatlan az út, valójában nem kívül van, hanem belül, mélyen a szívben.

Kép – képzelet

Bármi, amit ezen a világon létrehozott az emberiség, egy gondolattal kezdődött, melyet a KÉPzelet (figyeld meg ezt a szót, olyan kifejező a magyar nyelv) formába öntött, a gyakorlat pedig e kép alapján megvalósított. Enélkül a két mozzanat nélkül semmi nem jön létre. De hogyan kerül a gondolatból született kép a szívünk mélyére? Honnan származnak a motivációink, céljaink?

A ránk rakódott rétegek

Minden sejtünkben őrizzük generációkra visszamenőleg családunk történetét, ismert és gyakran mély homállyal fedett élményeit. Ezt a csomagot hozzuk magunkkal épp úgy, mint azt, hogy milyen bőrszínnel születünk. E köré rendeződnek szép sorjában az évek, évtizedek során szerzett (a genetikai meghatározottságunkkal nagyon is összefüggő) minden irányú élményeink. Elsődleges és másodlagos szocializációs környezetünk, emberi kapcsolataink hatásai, tanulmányaink, munkahelyeink nyújtotta tapasztalataink, a kultúra, amelybe születtünk, a kikerülhetetlen média által képviselt üzenetek újabb és újabb rétegekként rakódnak a „hozott alapra” és mindezekből összeáll egy folyamatosan változó egész, a személyiség. Melynek része a hivatásunk (az, hogy én személyi edző vagyok), a családunkban betöltött szerepünk (az, hogy gyermek, testvér, keresztanya vagyok), a tágabb környezetünkben képviselt szerepeink (barát vagy szomszéd vagyok) és minden apró részlete, körülménye az életünknek.

Célok és a CÉL

Ezen rétegek mentén születnek meg bennünk a céljaink, válnak gondolattá és öltenek testet egy képben. Egy vágyott anyagi minőség (otthon, munka, pénzen megvásárolható dolgok) vagy szellemi érték (család, biztonság) képében. És ezek a képek vezetnek minket, akár meg tudnak valósulni, akár nem. A bennünk megszülető célok azt a parancsot adják minden egyes sejtünknek, hogy küzdjenek, tartsanak egészségesen minket. Testünk pedig – ahogy a történetünk apókája is mondja – engedelmeskedik, függetlenül attól, hogy elérjük a vágyott célt vagy sem.

Igen, vannak olyan céljaink, melyeket feladunk, vagy félre teszünk és évek múlva elővesszük újra, mint egy régi fényképet, leporolgatjuk és ismét rájuk irányítjuk a figyelmet. Van olyan kép is, amit örökre elengedünk, mert túlnőttünk rajta, vagy érvényét veszítette vagy egyszerűen nem sikerült elérnünk. De van olyan cél, ami sosem veszít fényéből és hívó erejéből. Jellemzően olyan kép, ami túlmutat önmagunkon és egyéni érdekeinken… ami csakis másokkal egységben és mások javára valósítható meg. Az ilyen cél életben tart és minden egyes nap erővel lát el. Az ilyen cél mélyebbről születik, mint a fentebb felsorolt személyiségrétegeink szintje. És biztos vagyok benne, hogy egy ilyen cél indította el az öreg zarándokunkat is a Himalája hegyei közé. És bennem is, benned is ott suttog hívó szava.

Szeretettel, Nóri