Elménk természetéből fakadóan egész nap zakatol: feladatokat old meg, tervez, létrehoz, feldolgoz, befogad, kibocsát, figyelmeztet… Végzi a dolgát. Az esetek többségében okkal, hiszen menedzselni kell a napunkat, szervezni a teendőinket, ellátni a hivatásunk adta feladatokat, fenntartani a kapcsolatainkat és így tovább. A teljes nap során egy vég nélküli mozgófilm és narráció játszódik odabenn. Sőt, többnyire párhuzamosan több szálon fut mindez, mint egy mérhetetlen teljesítményű számítógép belsejében. Néha jobban elidőzik egy területen, azután fókuszt vált és tovább is ugrik a zabolázatlan figyelem egy másik témára. Nincs nyugta. S mindezt felerősíti a külső környezetből érkező feldolgozhatatlan mennyiségű információtömeg.

Előadás tartása közben, de akár személyi edzéseim alkalmával is gyakran tapasztalom, hogy meg-megakad, olykor szétszalad az engem hallgató figyelme. Kívülről úgy tűnik, végzi a teendőjét (figyelemmel kíséri a mondandómat, kivitelezi a kapott feladatot), de mélyebben megfigyelve érzem, „máshol jár”. Ez edzés során leginkább akkor érhető tetten, amikor egy mozdulatsor szétesik, vagy az egyensúly megbomlik. De ugyanezt tapasztalom természetesen saját gyakorlásaim közben is…

Csak pörög a film odabent...

Folyamatosan a külső ingerekre reagálunk, és közben gondolatban vagy a múltban időzünk, vagy a jövőben nézelődünk. „Kattogunk”, mondjuk révedő tekintettel végezve az aktuális feladatunkat. Hazaérkezünk, kinyitjuk a lakásunk ajtaját, de gondolatban több ezer kilométerre vagy évekkel előbbre járunk. Vagy helyileg épp itt időzünk, de az emlékeink maradványai között. S míg ez a végtelen, kaotikus film játszódik odabent, nem kap lehetőséget kibontakozni életünk legértékesebb tényezője, a JELEN PILLANAT.

Mindannyian érezzük, hogy nem lehet csupán ennyi az élet…

Néha megsejtjük, érezzük, mit jelent JELEN LENNI. Különösen akkor, amikor valamilyen önfeledt, örömteli élményben van részünk; vagy ébredés után közvetlenül, amikor még nem indult be a fejünkben a gondolatgyár fogaskereke. Ilyenkor érezzük, önmagunk vagyunk. Nem az egónk által felvett szerepeink valamelyike, nem a testbe zárt, nemünk által meghatározott anyagösszesség, hanem igazi ÉNünk, aki örök. Kegyelmi pillanatok ezek, melyek arra hívnak, hogy megtapasztaljuk valódi önmagunkat. De hogyan élhetjük át ezt az élményt újra és újra? Hogyan tehetjük önmagunk megélését hétköznapi tapasztalattá? Hogyan lehetünk boldogok?

Az elmegyár gépezetét nem lehet vezényszóra kikapcsolni, de vannak módszerek, amelyek tudatos alkalmazásával közelebb kerülhetünk a jelenhez.

Az elme kerekét szándékosan megállítani nem lehet, hisz ez a természete, forog szüntelen. Ám kívülről szemlélni ezt a pörgést, mint egy suhanó körhintát, van lehetőségünk. És lehet tudatosítani, hogy épp mi zajlik az elménkben és engedni, hogy a folyamat folyjon a saját medrében. És közben a figyelmünket azon a tevékenységen tartani, amit épp végzünk és azt teljes szívvel tenni, nem hadakozni ellene. Boldogtalanságunk legfőbb oka ugyanis az, hogy mindig mást és máshol akarunk csinálni, mint amit és ahol épp teszünk.

Nem könnyű gyakorlat a tudatos figyelem és jelenlét, de menedék és megnyugvás a napi teendők között. És csupán egyetlen gondolatnyira van a döntés, hogy kipróbálod-e. Most.

Szeretettel, Nóri